Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 16. 1975 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1978)
Közlemények – Mitteilungen - Gelencsér József: A gépi cséplés Sárkeresztesen. – Maschinendrusch in Sárkeresztes. p. 345–350.
hatan), ketten föladták a kazalra, amelyen szintén ketten voltak. Két lóhajtó gyerek vagy leány is tevékenykedett. Az I. világháborút követően a húszas években kezdtek megjelenni a benzines gépek is, így a lovasmasinák csak szegényebb emberekhez mentek, illetve oda hívták őket. A nagygazdák motormeghajtású cséplőgépet hívtak, hogy a munka náluk mielőbb befejeződjék. A lovasmasinánál a cséplést végzők összesegítettek, de a gép tulajdonosa csak terményért biztosította a gépet. A nagygazdák, amíg lovasmasinát használtak, a segítség mellé rendszerint 6—8 napszámost fogadtak. A nehezebb munkát (pl. kazalon, dob mellett) bízták rájuk. A napszámosok bére a legutóbbi időkben egy-másfél pengő volt. Az összesegítésnél a munkát végzők étellel való ellátásáról a csépeltető gazda gondoskodott. Az ellátás itt is nagyjából úgy alakult, mint a cséplőbandáknál. A gép megszerzése mellett nehézséget jelentett a lovak kiállítása is. Lovasmasinát egyre inkább csak a szegényebb emberek hívtak a csépléshez, akiknek vagyoni helyzetüknél fogva nem lehetett négy lovuk. Sőt, akinek masinája volt, az Sem nagyon rendelkezett négy, kellően betanított lóval. így aztán a csépeltetők ezen a téren is kisegítették egymást, összefogtak. Aki a lovat adta, természetesen kapott valami ellenszolgáltatást a lovakkal nem rendelkező csépeltetőtől. Ez utóbbi még így is jobban járt, mintha nyomtatott volna, hiszen — mivel világosodástól sötétedésig dolgoztak -- naponta 100 —120 körösztöt is ecsépőtek. Egy háznál egy nap végezni tudtak, a nagygazdáknál esetleg két-három napot töltöttek. A koronáért vásárolt benzines és szívógázcs gépek fokozatosan szorították ki a lovasmasinákat (kb. 1930-ban), amelyeknek az országban másutt tapasztalható gyakorlattal szemben másodlagos felhasználási módjuk (szecskavágó) nem volt. IV. A eséplésnek a fent említett fejlettebb módjait vizsgálva különbséget kell tenni a faluban, a parasztgazdaságokban illetve az uradalomban végzett cséplés közt. A parasztgazdaságokban használt gépek közül mind technikai szempontból, mind a gép mellett kialakult munkaszervezet Szempontjából a kezdetlegesebb fokot Imrédy Rezső és Szemes János cséplőgépe képviselte. Imrédy hentes és kocsmáros volt, akinek a viszonylag jó anyagi körülmények közt lehetősége volt cséplő (tkp. cséplőszekrény) vásárlására is. Társult azután Szemes Jánossal, aki motort adott a meghajtáshoz. Kisebb teljesítményű, kezdetleges volt a cséplő. Még nem dobsínes, hanem szeges. A dobba sem Lehetett beleállni, hanem hajója, volt, ahonnét negyedkévénként lehetett etetni. A polyvát és a Szalmát együtt adta ki. A szemet cséplés után még rostálni kellett. Napi teljesítménye 35—40 q lehetett. Elsősorban a kisebb helyeken felelt meg, ahol 10— 15 q csépelni való volt. Azért is szerették ezt a csesztrínek vagy csesszentyűnek csúfolt gépet, mert a húzatásához nem kellett ökröket kérni, hanem tinókkal is vontathatták. Szemes János maga ment mindig a géppel, ellátva a gépészeti feladatokat. (Korábban molnár volt.) Felesége végezte az etetést. A csépeltető hívott segítségül rokonokat, így összedtak, összesegítettek. Kölcsönösségi alapon hasonló munkával fizettek vissza. Annyi Személynek kellett összejönni, hogy elegen legyenek a cséplőgép üzemeltetéséhez. Az adott helyzet határozta meg, hogy a gép körül melyik helyen hányan dolgoztak, bizonyos munkát hányan végeztek. Itt tehát a későbbi merevebb szervezeti rendszerhez képest kezdetlegesebb állapottal találkozunk. Elgy gazdánál általában nem tartott egy napig a cséplés. Ahol az étkezés időpontjában voltak, ott kaptak a csépeltetőtől ételt. A gazdaasszony a nehéz munkára tekintettel igyekezett jól ellátni a munkásokat. A főzésnél rendszerint segített neki valamelyik rokon (esetleg többen is). Reggel korán kezdtek csépelni és ha 8—9 órára végeztek, reggelit, ha délre végeztek, ebédet is kaptak stb. Az étkezés időpontjában kisebb eltolódások adódtak figyelemmel voltak a célszerűségre, az asztag befejezettségére. De itt is hasonlóan alakult az időpont és az ételek milyensége, mint a később említendő bandákban végzett munkánál. Figyelemmel arra, hogy a gazdának kellett a cséplőgéphez személyzetet biztosítani, az öreg Szemes a tizenhatodikér csépelt. Tulajdonostársával, lmródyvel, az így kapott részen osztozott. Ez volt az egyetlen gép a faluban, ahol összesegítés volt. Kb. 1935—38-ig működtek így, s ahogy a gép és Szemes János öregedett, úgy maradt abba az egész eljárás. Egyre kevesebben hívták, mert Segítség kellett hozzá, a Szemet is tisztítani kellett. Szemes János lassan tönkrement, házát is el kellett adnia. Felesége halála után fölakasztotta magát. Később korszerűbb gépeket is vásároltak. Először Mészáros Péter János 38 holdas gazda, majd Varga János 38 holdas gazda, végül Gróf Lengyel József 18 holdas gazda, vejével Szabó Sándorral. Mészáros P. Jánosnak egy benzines és egy szívógázos motorja volt, amelyek 12, illetve 8 LE voltak, míg Varga János benzines gépe 8, Gróf Lengyel József szívógázos gépe 6 LE volt( :i ). Mészáros P. János a gazdasági világválság idején csaknem tönkrement, gépeit a harmincas évek végén el is adta. A másik kettő 1945-ig működött. A háborús években Székesfehérvárról Nagy és Mayer nevű géptulajdonosok is kijártak, ha a városban végeztek, illetve Szabadbatytyánból is hívtak gépet. Gőzgéppel a falusiak közül senki nem rendelkezett. A gépek tehát benzinnel, illetve a szívógázosak esetében faszénnel működtek, az üzemanyagot a géptulajdonos szerezte be. Az uradalomban használt gőzgépnél lényegesen kisebb teljesítményűek, de máj- dobsínesek és nem dobszegesek voltak. Volt masinás adatközlőim a cséplőrő] csak bizonyos és nem teljes ismerettel rendelkeznek, annak az alábbi főbb részeit említik. A szétnyitott asztalra került a kéve, ahonnét a dobba, eresztették. A kalászvágó volt a dob alatt. A nagyrosta és a kisrosta tisztították a Szemet, közöttük járt a magfőhordó vagy páternoszter. A gabona innét az osztályozóba került, majd a tutyíkva akasztott zsákokba. A szómarózón a szalma jött ki. A cséplő súlyát 15—18, esetleg 20 q-ra beesülték. Vasvázas, vaskerekes Szerkezet volt, így elég nehéz. A hajtóSzerkezetet legtöbbször egyszerűen csak motornak említették. A géphez tartozott a mázsa, a talpfák, a kisszíjak, a nagyszíj, különböző szerszámok, négy vizesvödör, kettő olajosvödör, csöveskanna, falétra, és a kasza hegyiből készített kévevágó-kések. A cséplést végző munkások ve/lát hoztak magukkal. A csépeltető gazda adta a gerebgyéket, a hosszivellát, a polyvahordáshoz alepödőt ós a létrát. Tűzvédelmi okokból legalább 200 1 vizet kellett tartania az asztag közelében, amelyre fahordókat, szapullókat használt. A Sárkeresztesen kialakult bandák szervezettsége nem volt magas fokú, kifele nem jelentkeztek egységes erőkként. Jellemző, hogy a banda kifejezést sem használták, hanem csak masinásokról beszéltek. Nem volt külön bandagazda, a gép tulajdonosának szava nagymértékben érvényesült. Nem vált el egymástól a cséplés alatt a munkásrész és a géprész. A banda létszáma, és vele a rész nagysága nem emelkedett, mint az ország más helységeiben^). A masinásokat a géptulajdonos szervezte még aratás idején, de sokszor mennie sem kellett utánuk, azok jelentkeztek nála. Sokan maradtak egyik évről a másikra is. A masinások szervezeti felépítésében gépenként voltak bizonyos eltérések. Általában 10 egészrészes és 4 j ér eszes dolgozott. Az egészrészesek férfiak voltak, mégpedig (3) Fejér megye és Székesfehérvár szabad királyi város általános ismertetője és címtára az 1931—32. évre. I— II, Budapest, é. п., 314. (4) BARTH J., A gép cséplés munkaszervezete Dunaszekcsőn. Ethn., LXXXVI, 1976, 184. 346
