Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 16. 1975 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1978)
Közlemények – Mitteilungen - Gelencsér József: A gépi cséplés Sárkeresztesen. – Maschinendrusch in Sárkeresztes. p. 345–350.
Л GÉPI CSÉPLÉS SÁRKERESZTESEN I. Magyarországon a nyomtatás helyett a XIX. század hatvanas éveitől az ember hajtotta géppel történő Szemnyerési eljárás kezdett elterjedni. A kézi hajtású cséplőgépeket a nyolcvanas évektől felváltották a nagyobb méretű, állati erővel működő Szerkezetek^). A századfordulóra aztán a lovasgépek is eltűntek, és az I. világháború idejére az egész ország területén gőzmeghajtású gépek működtek. Időközben megjelentek a motorhajtású cséplőgépek is( 2 ). Sárkeresztes községben a szemnyerés különböző módjait vizsgálva az átlagostól némiképp eltérő képet kapunk. A korszerűbb gépek, szervezettebb munkacsapatok időben eltolódva, később jelennek meg, a korábbi eljárások tovább tartják magukat. A legidősebb adatközlők visszaemlékezése szerint a XX. Század elejére a községben háttérbe szorult a nyomtatás a gabonaszemnyerés újabb módjával, a gépi csépléssel szemben. Kivétel egyedül a rozskusza volt amelyet a II. világháborúig nyomtattak, általában lovakkal, de tehenekkel vagy ökrökkel is. II. A parasztgazdaságokban fokozatosan jelentek meg a cséplőgépek különböző fajtái. A legöregebb visszaemlékezők kiskorukban még látták a berrentyunek csúfolt kézi cséplőgépet. A Század elején egyetlen darab volt a faluban, amelynek tulajdonosa Berényi Gábor, féloktájfődes gazda volt. A gép asztalává, vízszintesen tette a legszorgalmasabb asszonyok közül kikerülő kévevágó a kévét. Mellette, a földön álló etető lassan, szétrázva, kalásszal előre eresztette a kévét a dobba. Csak markonként lehetett adagolni, figyelve arra, hogy a gép jól kiverje. Ügyelni kellett arra is, hogy a hajtók mennyire bírták az iramot. Ezek egyébként négyen voltak. Egyszerre ketten hajtották a gépet, egyik-egyik oldalról, míg a másik két hajtó pihent, mivel nagy fizikai erőt kívánó munka volt. (Az I. világháború alatt a férfiínség idején asszonyoknak kellett hajtani.) (1) BALOGH I. — VÉGH J., A hagyományos paraszti gazdálkodás és szókincse. III, 2 Budapest, 1973, 17. (2) Magyar Néprajzi Lexikon. Szerk. Ortutay Gy. Budapest, 1977, 492. A szalma és a szem egy helyre hullott ki. Itt két szómarázó tevékenykedett vellával, hogy a kalászból további Szemek hulljanak le a földre. Nekik a kotró segített, aki a Szalmát kotorta félre. A munkát elgyőzték, mivel a gépet nem nagyon lehetett etetni, illetve fáradságos volt hajtani. A géphez munkásokat az rendelt, aki csépeltetett. Gyakorlatilag a rokonságot hívta össze, majd visszasegített azoknak. Az etető tevékenységét azonban a géptulajdonos maga végezte, nem bízta másra, mivel féltette a gépét. A cséplést végzők élelemmel való ellátásáról a csépeltető gazda gondoskodott. Az ételek, illetve az étkezés időpontja lényegében azonos volt azzal, amit a két világháború között a cséplőbandáknak adtak. A gép naponta 25—30 körösztöt tudott kicsépőnyi. Utána kocsira vagy szekérre tették, úgy vitték a következő házhoz, mivel húzatni nem lehetett. A cséplés után rostányi kellett. Kézihajtású rostát használtak, amely majdnem minden nagygazdának volt. A cséplőgép tulajdonosa a neki járó részt csak rostálás után Szedte össze. (Általában a tizenkettedikér csépelt.) III. Szintén a Század elején működtek a lovasmasinák. Először két nagygazdának, Kecskés Jánosnak és Szabó Lajosnak közös masinája volt, mivel annak vételára magas volt Számukra. A közös géppel lassan haladt a cséplés, Kecskés János később Mosonmagyaróváron egyedül vásárolt magának gépet. Példáját a többi nagygazda is követte: Fekete Pap Gábor, Nagy Szűcs János, Gróf Lengyel József, Kis Berta Lajos, Forró Szűcs János (18—30 holdas gazdák). A gép dobja nagyobb volt, mint a kézihajtásúé, az asztala Szintén. A dobot kerék ós szíj áttétellel lehetett működésbe hozni. A dobhoz hosszú, több méteres vas, a stángli kapcsolódott. A stángli másik végén gömbölyű öntöttvas, abban fogaskerék volt. így adva volt a tulajdonképpeni hajtószerkezet, a járgán. Az öntöttvasból két rúd ágazott ki, ezek mindegyikére két lovat fogtak istránggal és kisafávaX. A lovak körben jártak, közben a stánglit átlépték, és így hozták mozgásba a szerkezetet. A lovakat nem váltották és a Szemüket sem kötötték be. A munkaszervezet hasonló volt, mint a kézihajtású gépnél. Egy ember adogatta a kévét, egy etetett, egy elkotorta a dobtól a szalmát, amit négyen ráztak, (esetleg 345
