Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 19. 1979 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1981)
Tanulmányok – Abhandlungen - Gelencsér József: Jelesnapi szokások Sárkeresztesen. – Festtagsbräuche in Sárkeresztes. p. 187–199.
vágtak. Az utolsónak maradó névből tudták meg jövendőbeli férjük nevét. A varázslást végzők közül nem egy ma is úgy vélekedik, hogy a jóslat bevált. Luca személyéről a községben semmit sem tudnak, s ugyancsak keveset a Luca székéről, mely ismeretük szerint sokáig készült. December közepén rendszerint leesett a hó. Azt tartották, hogy a fiataloknak az eső hóban meg kell mosakodni, hogy szépek legyenek. Karácsony Karácsont, mint Jézus születésének napját egyértelműen a legnagyobb ünnepnek tartották, s tartják ma is a faluban. Az ünnepi készülődés már december 24-én elkezdődött. A férfiak ugyan hasonlóképpen végezték munkájukat, mint az év többi napján, de az asszonyok sütöttek-főztek az ünnepre. A sütésre sokszor két család is összefogott, hogy csak egy kemencét kelljen befűteni, minél kevesebb tüzelőt használjanak el. Sok család helyzetét, az asszonyok dolgát megkönnyítette, hogy általában „karácsonra szoktak vágnyi egy disznót". A karácsony eljöttét a pásztorok délutáni durrogatása, zajkeltése jelentette. A tevékenység mögött a gonosz zajkeltéssel történő elűzésének hagyományát láthatjuk. „Karácson délután má igen készülőttünk össze. Durrantottak, mondta a néném: Uram Jézus segiccs meg, karácson este van. Aszongya, durrogatnak a pásztorok. Kolompútak..." Rendszerint öt óra tájban ültek asztalhoz, s láttak hozzá az ünnepi vacsorához. Az asztalra az ötvenes évek végéig a paraszti önellátásra jellemző ételek kerültek. Elsősorban húsleves és gombócos káboszta, azaz takartos káboszta. („Főztek egy tízliteres fazék kábosztát, mer mindig ették a kábosztát.") A disznóvágás húst, különösen kohászt, pecsenyét biztosított. Ha még nem őtek disznót, akkor sok helyen kacsát vágtak. Nem volt ritkaság, hogy tikot vágtak, hogy legyen friss hús. A disznóvágásnál félretett hájból hájast sütöttek mind karácsonyra, mind újévre. A mákos és dióskalács szinte elmaradhatatlan volt, annál is inkább, mivel a hozzávalókra nem kellett pénzt kiadni. Vacsora után a szülék diót adtak a gyerekeknek, hogy törjenek, egyenek. Unaloműzésjáték—képpen ekkor, illetve az innepek alatt a legfiatalabb korosztály tagjai dióra, monduláro pörgettyüztek. (Kockázáshoz hasonló játékot folytattak.) A dió egyébként a karácsonyi asztalok országszerte jellegzetes gyümölcse, melyhez különböző hiedelmek kapcsolódnak. A felsorolt ételek szolgáltatták a következő két nap is a táplálkozás alapját. Hat órára templomba mentek, de a legidősebbek már jóval az istentisztölet előtt megérkeztek, s pap nélkül énekeltek. A hazaérkezőket a századfordulótól a megújuló természetjelképe, a fenyőág vagy egyenesen a fenyőfa, karácsonfa várta, amit „a Jézuska hozott". Juhász Istvánné elbeszélése nyomán a karácsonyfa községbeli megjelenése lényegében megállapítható: „Ferenc bátyám 1885-beli vót. A Babai papnak is vót vele eggyidős fia, a Laci, asztán mikor kisgyerek vót, annak vót. Először ugye ilyen papékná meg jedzőékné vót. Ászt tartották, hogy az katolikus nem tudom én micsoda, később asztán eterjett." A századfordulón születettek közül még soknak nem volt fája. Ahol volt, ott is inkább csak ágakat akasztottak föl a gerendára. Az I. világháborút követően már egyre gyakoribb a fa, amit a szoba kultikus részébe, az asztalhoz közel, a sarokpad sarkánál akasztottak a gerendára. Idősebb családoknál szinte napjainkig lehetett látni fenyőágakat, amit valahol a közelben vágtak. A karácsonyfát mindig a férfiember hozta az erdőről. Legtöbbször már korábban kinézte magának. Ki milyet tudott szerezni, olyan volt. A díszítést arany vagy ezüst papírral behúzott dió, alma, cukor, különböző formájú apróbb sütemény adta. 1930 körül a boltokban a gyári díszek is kezdtek megjelenni. A csillagszóró is ezidőtájt terjedt el, de gyertyát csak néhány éve tesznek fel. Általában az egyszerűen, kevés kiadással elkészített karácsonyfa volt a jellemző. (Használat után még az arany és ezüstpapírokat is kisimították, s eltették a következő évre.) Sok parasztember nem engedhette meg magának a nagyobb költekezést, de sokan fölöslegesnek is tartották. Az ágaknak, illetve a fának a gerendára, másrészt a szoba sarkába, a gerendához történő függesztése figyelmet érdemlő momentum. Bálint Sándor hasonló nyugat-magyarországi példákat sorol, s ennek kapcsán figyelmeztet, hogy a mostani karácsonyfa elterjedését megelőzően tüskés zöld ágat, borókát, fagyöngyöt, tehát archaikusnak tekinthető életfát, termőágat függesztettek föl (BÁLINT 1976, 32). Az est folyamán a pásztorok, a tehenes és a kanász sorra járták a falu házait, felkeresték az állattartó gazdákat. Ustorukkal durrantottak egyet az udvarban, a kanász türküt is. Bementek a házba, s kívánták a gazdának: „Engeggye az Isten a gazduramat, hogy több számos karácson estéket megérhessen a családjáva erőbe, egésségbe, ha pedig valamejjőnket kiszólittya az Isten az árnyékvilágbú, aggyá meg az örök boldogságot!" — „Köszönnyük szépen" — szólt a válasz. Adtak nekik pénzt, kalácsot, ahol disznótor volt, ott hurkát, töpörtyűt. Bort is kaptak, amit a pásztorral együtt tartó felesége vagy gyerekei a magukkal hozott kannába öntöttek. A sok koccintás azonban rendszerint megártott, mert jobbára csak a Beső uccát járták végig, a falu másik részére nem jutottak el. Rendszerint eredményesen jártak, mert „sok pézük szokott összegyünnyi." A felszabadulás után lassan elmaradtak a pásztorok. („A Maródi Misi rangon alulinak tartotta, má nem ment e.") (1 ) (1) Hasonló adatok a közeli Zámoly községből. Lukács 1975, 5. Irodalmi megjelenítése a zámolyi születésű Csanádi Imre költeményében : „Karácsonyi pásztorok, pásztorok, azok pattogtatnak, azok durrogtatnak, azok tülkölgetnek, azok tutulgatnak, azok csilingelnek, zörgetik a kiskapukat, háborítják a kutyákat, házról házra járnak, pohár borért köszöntenek, kalácsért kántálnak." CSANÁDI 1975, 598 189
