Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)
Gelencsér József: A kúthasználat joga a Káli-medencében
GELENCSÉR JÓZSEF A kúthasználat joga a Káli-medencében Lackovits Emőkének döntő érdemei vannak abban, hogy a magyar néprajztudományban a Káli-medence, mint kistáj ismertté vált, az itt élő nép kultúráját a kutatás kellő alapossággal vizsgálta és ennek nyomán számos publikáció, sőt tanulmánykötet is született. Az 1980-as években folytatott, Lackovits Emőke fáradságos munkájával szervezett gyűjtés, kutatás többek között a népi jogéletre is kiterjedt. Ezen belül a kutak használatával kapcsolatban tekintélyes adatmennyiség került felszínre. Ebből az anyagból kívánok egy rövid részt a mostani ünnepi alkalomból közreadni. A Káli-medence a vízvételi lehetőségek szempontjából a korábbi századokban szinte falvanként, sőt egy településen belül is, lényeges különbségeket, eltéréseket mutatott. Egyrészt a medencében viszonylag nagy számban, mondhatni minden településen források törtek a felszínre, illetve ezekre a legegyszerűbb módon forráskutak épültek ki. 1 A talajhoz közeli vízszint és vízbőség - így Mindszentkállán - is könnyebbé tehette az itt élő lakosság sorsát. Másrészt a természeti viszonyok, a köves, sziklás talaj - mint a településnév is mutatja - elsősorban Kővágóőrsön, azután Köveskálon tették igen nehézzé a vízhez jutást. Fényes Elek írta 1851-ben: „Kővágó-Örs [..JE helység felette köves helyen épült, úgy, hogy az utcákon 40-50 mázsás köveket láthatni". 2 Kékkút (a név itt is jelzésértékű) sajátos helyzetére több forrás mellett a római kor óta ismert savanyúvizes forrás is utal. 1834-ben Oláh János erről így emlékezett meg: „Kékkút [...] Ennek határjában a helységtől keletre van egy igen derék savanyú kút, kővel kirakva, és fa kámvával édes kutak formájára körülvéve". 3 A víz iránti igény kutak ásását, építését kívánta. Azok helyenként magas költségei miatt azonban előbb csak a közös kutak jöttek létre. Időtől, helyi természeti és társadalmi viszonyoktól függően a XIX. század második felétől a XX. század végéig a közös kúthasználatnak az alábbi főbb formái jelentek meg. 1. ) Legrégebbiek a falukutak voltak, melyek jól megközelíthető közterületen álltak. Általában bő vízhozamukkal a települést, pontosabban annak egy tekintélyes részét ellátták. Ilyenről tettek említést Kővágóőrsön, Monoszlón, Kékkúton. Köveskálon az egykori mezővárosi jogállásra utalva városkutnak hívták. (Vízét forrásból nyerte, a fölé emelt kútépítmény lényegében forrásfoglalás) 4 Mindszentkállán község kútja néven említették az oldalán kővel kirakott közösségi viznyerő helyet, melynek használatához másfél-két méteres kampó mindig elégnek bizonyult. A helyi falukutakról a XVIII. századtól írásos adatok állnak rendelkezésünkre. A falukutakat a település tartotta fenn, újította fel, ezek általában közkutaknak tekinthetők, mivel a község tulajdonában álltak (/. kép). 2. ) A településrészt vagy az utcát, utcarészt, illetve a környéket vízzel ellátó közös kút a második típus, melynek tulajdonosa magánszemély, vagy magánszemélyek. Utak, közök találkozási pontjánál vagy teresedésen (amit sokszor egy telekből hasítottak ki) álltak. Főbb változatai: a) több személy közös tulajdonát képezte, b) egy személy tulajdonában állt, de 1 Juhász - G. Szabó 1997. 363-377. 2 Fényes 1851. III. 180. 3 Oláh 1834. III. 72. 4 H. Csukás 1986. 32. S. Lackovits 2001. 12-16.
