A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)
Gelencsér József: Az öröklési szokások változása a Káli-medencében
IL ÖRÖKLÉSI RENDSZEREK A bevezető részben hivatkozott országos méretű adatgyűjtésekből egyértelműen megállapítható, hogy a múlt század végétől Magyarországon egymás mellett párhuzamosan élt az öröklési jogi népszokások három formája: a törzsöröklés, a fiági öröklés és az egyenlő osztály. Az első formánál a fiútestvérek egyikének jutott az ingatlanörökség, aki azután a többieket valamilyen formában kielégítette; míg a fiági öröklés esetében a fiúk az ingatlanokat természetben örökölték, a lányok pedig pénzben kaptak megfelelő kielégítést, de sokszor annál kevesebbel is beérték. A törvény az előbbiekkel szemben 1840, illetve 1848 után a harmadik formát, a leszármazók egyenlő örökösödését írta elő. A Káli-medencében az emberi emlékezet által elérhető időben a törzsöröklési szokásra nem találtam adatot, és az írásos anyag sem nyújtott erre példát. A vizsgált időszakban általános a törvény szerinti egyenlő öröklés. ,,Megosztoztak a vagyonon", 8 tehát minden testvér, nemre való tekintet nélkül, egyformán örökölt mindenből. 9 A Dunántúlra vonatkozóan a századfordulón meg lehet állapítani, hogy a magyar földművesek valamennyi gyereket egyenlően akarták részeltetni, de legalábbis az összes fiút az ingatlanvagyonból. A fejlődés iránya a nemek közötti egyenlő, sőt természetbeni osztály felé vitt." Az egyenlő osztály végletekig menő birtokelaprózódáshoz vezethet. A keszthelyi közjegyző ez idő tájt írott jelentésében arról számolt be, hogy a környéken (ide tartozott a Káli-medence is) az örökölt ingatlanok minden darabját elosztották és ez az eldarabolás annyira elterjedt, hogy ekével a szántásnál a földműves a saját földjén nem tudott megfordulni. Az okszerű gazdálkodás szabályait felrúgva a fél- vagy negyedtelkes úrbéri mezei birtokot is megosztották. A sümegi közjegyző is arról írt, hogy a gyerekek majdnem kivétel nélkül természetben osztoztak, így 200-300 D-öles, sőt kisebb parcellák keletkeztek, melyek megművelése nehézséggel járt. Tekintve, hogy az általunk vizsgált területre is több nemesi község esik, tanulságos, hogy az akkor még ugyancsak Zala megyéhez tartozó Balatonfüredről hívták fel a figyelmet, miszerint az eldarabolás főleg a nemesi községekben minden ésszerű mértéket meghaladt. 12 összehasonlításul még megemlíthető, hogy a közeli Nemesvitán szintén egyenlően örököltek a századfordulón, a hagyatékot természetben osztották fel. 13 Az egyenlő öröklés általános gyakorlata ugyanakkor a Káli-medencében több tekintetben törést szenvedett. A régi jog maradványaként a fiági öröklés elemei is fellelhetők. Az évszázadokon keresztül hatályos Hármaskönyv értelmében a fiági jószágból a leány nem örökösödött. Ennek a szabálynak korlátozott mértékű továbbéléséről adtak hírt a legidősebb adatközlők, akik szerint a múlt században ,,a férfi többet örökölt, azoké volt a nagyobb rész, mert a lányoknak a férfi móringolt". A leányok a móring által biztosított helyzetük tudatában megelégedtek a kevesebbel is. Az öröklési jogszokások, illetve területünkön a századfordulóig élő hitbér közötti szoros összefüggésre fel kell figyelni. Mattyasovszky szerint a Dunántúlon sok helyen általános volt az a törekvés, hogy az ingatlanokat lehetőleg csak a fiúk kapják, csak azok osztozzanak rajta, akik abban dolgoztak. 15 Az ingatlanokat a Káli-medencében is a fiútestvérek igyekeztek maguknak megszerezni. Erre azonban csak akkor kerülhetett sor, ha a lányok férjhezmenetellel elkerültek a községből. Ilyenkor a szülők — vagy később a testvérek — kifizették őket. A medencén kívüli Nemesvitán szintén pénzben adták ki a lány részét, ha más faluba vitték férjhez. 10 A népi gyakorlat és az 1848 előtt hatályos leánynegyed és hajadoni jog közötti kapcsolat nyilvánvaló. Hiszen a leánynegyed pénzben járt, a hajadoni jog alapján pedig a lány az örökséget megszerzett fiútestvéreitől követelhette a hagyaték terhére történő kiházasítást. 1 ' Az idősebb férfinemzedék egy része természetesnek tartja, hogy a föld a fiuké lett, mivel a ,.férfiak többet dolgoztak, mint a nők". A községben maradó lány azonban általában megkapta az ingatlant. A más faluba férjhez menő, a „birtokot otthagyó" lány a barkóknál szintén csak ingóságot és pénzt kapott. 18 A szülők életében történő juttatás, illetve az örökségbe betudás kérdéskörébe tartozik az egyenlőség elvét szintén csorbító kitanítás és ennek következménye. Tájegységenként változóan a magyarságnál a kitanított részére járó örökrészt felére, negyedére csökkentették vagy abból egyáltalán nem adtak. Már 1653-ban a Rákóczi-uradalomhoz tartozó Zborón az egyik fiúnak atyja végrendelete szerint meg kellett elégednie azzal, hogy papi tisztségre juttatták. 19 A századfordulón Hódmezővásárhelyen egy leányrészt, tehát a fiúknak járó örökrész felét kapta. 2 " Kiskunhalason a betudást a végletekig vitték, a taníttatás éveinek kiadásairól részletes számítást végeztek. 21 A Fejér megyei Sárkeresztesen az 1930-as években a betudás addig terjedt, hogy az már a lány érdekét védte a fiútestvérrel szemben: a segéd jegyzőnek kitaníttatott fiúval szemben a lányé lett a ház és a föld. A Káli-medencében a szellemi pályára adott vagy mesterséget kitanuló fiút a szülők figyelmeztették: „Neked ez az örökséged!" Az intő szót megértő gyerek lemondott testvérei javára. ,,Ö nem jussolt, a többiek osztoztak." Más esetben ,,mikor osztoztak, fölszámolták a taníttatás költségeit, beszámolták a jussba". A módosabb családoknál ez esetben az értelmiséginek, katonának, iparosnak tanult gyerek is kapott némi ingatlant. A testvérek a kitanítottnak velük egyenlő nagyságú örökrészben részesítését — amire volt példa — nagymértékben igazságtalannak tartották, mivel az „otthon nem is dolgozott, a kitaníttatással kenyeret kapott a kezébe". Szentbékkállán a gyakorlatot helytelenítve említették: ,,Az uramék heten voltak testvérek, volt közöttük pap is. Kitaníttatták, mégis kapott egy pincés szőlőt, pedig megélhetett volna abból, amit tanult." 22 A munkából kiöregedő szülők eltartásáról gon644
