Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 19. 1979 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1981)
Tanulmányok – Abhandlungen - Gelencsér József: Jelesnapi szokások Sárkeresztesen. – Festtagsbräuche in Sárkeresztes. p. 187–199.
II. Téli hiedelem Katalintól karácsonyig A téli ünnepkör első jelentős napja Katalin (november 25.) Az általánosan ismert, négysoros időjóslást a községben ma is mondogatják : „Ha Katalin kopog Karácsony locsog" Fordítva pedig: „Ha Katalin locsog Karácsony kopog" Tehát már az ünnepkör első napja utalást tartalmaz a legnagyobb ünnepre, a karácsonyra. Katalin névre egyébként az ötvenes évekig ritkán körösztütettek, mert katolikus névnek tartották az Ágnessel, Annával együtt. Névnapot tehát alig tartottak Katalinkor. November 30-hoz, András napjához legközelebb eső vasárnap, advent vasámoptya, mely a 18. század végéig parancsolt ünnep volt. A falunak is ünnep volt, de alig különbözött a többi vasárnaptól, talán inkább csak a nevében. Kezdete volt a karácsonyig tartó időszaknak, az adventnek, melyet vallásos áhítat hatott át. A két háború között ennek érdekében keddenként bibliaóra, csütörtökönként vallásos est volt a szokásos vasárnapi istentisztöleten felül. Adventben nem voltak lakodalmak, nem tartottak bált. „Gyün az advent, gyün az advent. Akkor má a mezőgazdasági munkát, mit lehetett mind evégeztük, akkor má nem dógoztunk vasárnap. A répát betemettük, hogy e ne faggyon, a zőccség e vót téve, meg minden. Má akkor csak uan dolog vót, tömnyi, fejnyi, etetnyi az állatot, mer akkor má beszorútak mindenhugyan." András nap a szerelmi jóslás napja volt. A lányok a II. világháborúig ezen a napon próbálták megismerni jövőjüket, megtudni jövendőbelijük nevét. Megbütüték András napot, tehát egész nap nem ettek, bízva benne, hogy éjjel megálmodják ki lesz a férjük. Volt aki szükségesnek tartotta, hogy éjszakára párnája alá férfigatya kerüljön. A kíváncsiság azonban sokszor komikus helyzetet eredményezett. A századfordulón született öregek némi kárörömmel mesélik a református pap szolgálóleányának esetét, aki a disznótor ellenére nem evett András napkor. Hiába kínálták a friss sültekkel, tartotta magát. Másnap azután a kérdezőknek nem kis méreggel közölte, hogy a falu öreg bakteréről álmodott. Az ajándékozás miatt napjaink egyik legelterjedtebb népszokásának időpontja december 6-a, Miklós, Mikulás napja. A mai legidősebb korosztály emlegeti, hogy „én a gyerekkoromba nem hallottam a Mikulásrú." Újabb keletű tehát, századunk 20-as, 30-as éveiben jelent meg, s növekedett (különösen a felszabadulás után) szerepe, jelentősége. és szokáskör A kezdeti időkben a kipucolt, kifényesített csizmát, cipőt tették ki a gyerekek az ablakba, s reggelre a szülők telerakták vagy legalábbis tettek bele. Rendszerint cukrot, szaloncukrot, de ha rossz volt a gyerek, kukoricacsutát, fadarabot, melyek a virgácsot helyettesítették. A gyerekek elképzelése szerint az ajándékot a Mikulás hozta, akit a felszabadulás után szovjet hatásra Télapónak emlegetnek (Manga—Pócs 1980, 618). A háború előtt a gyerekek a boltban árult, de csak nagygazdákhoz eljutó csokoládéfigurából következtettek a Mikulás alakjára, a felszabadulás óta viszont megszemélyesítik, az óvodai, iskolai élet részévé vált. Az új esztendő közeledtével mindent megtettek annak érdekében, hogy az elkövetkezendő időszakra minél nagyobb termést, állatszaporodást biztosítsanak, ugyanakkor a jövőre is kíváncsiak voltak. András nap szerelmi jóslata már bizonyos mértékig az utóbbi körbe vonható, de a Luca napján (december 13.) történtek még figyelemreméltóbbak. Luca elsősorban tilalmi nap a faluban. Legismertebb a varrás tilalma, mivel másképp „bevargyák a tikok valagát". Az idősebbek ma is betartják a parancsot, de a két világháború között még a legfiatalabbak is teljesen azonosultak vele. A harmincas évek végén az iskolában gombját fölvarrni kívánó fiú nagy kárörömmel követelt a leány osztálytársaitól eszközt: „Aggyatok tűt meg cérnát, fővarrom a gombom, bevarrom a tanittó tiktyainak valagát." A további tilalmak nyomán nem adtak ki pénzt a házból, mert az elviszi a szerencsét. Nőknek „nem vót szabad házónyi. Nem szerették, ha odament valaki máshó, mer eviszi a szerencsét." Az idősebb asszonyok még napjainkban is arról számolnak be, hogy „én még a szomszédba se megyek". Ha egy nőnek igen fontos, sürgős dolga támad másoknál, akkor csak az utcáról, vagy a kerítés mellől kiált be a címzetthez. A reggeli, férfival történt találkozást viszont jónak, szerencsésnek tartották, különösen ha kéményseprő volt az illető. A hiedelmek közt többször található utalás a szerencsére, balszerencsére. Mindez összefüggésben lehet az 1582. évi Gergely-féle naptárreform előtti állapottal, mikoris Lucakor az éjszaka a leghosszabb, a nappal a legrövidebb volt, tehát ártalmakat rejthetett magában, a gonosz tevékenységéhez kedvező időpontnak számított. A tyúkok jobb tojása érdekében mágikus cselekményt végeztek. „A szülétű hallottam, hogy Lucakor a tikokat piszkafáva meg kő piszkányi." A műveletnél szerepet játszó piszkafát a disznópörkölésiöl kellett ellopni, ami sokszor nem kis nehézséget jelentett, mert december közepe előtt nem mindenkinél volt disznóvágás. A bottal benyúlva reggel, még az ólba levő baromfiakat piszkálták meg. Volt aki minden évben elvégezte a cselekményt. Lucakor szokás volt, hogy a leányok tizenkét papírdarabra különböző férfineveket írtak föl. Az összehajtott papírokból karácsonyig azután naponta egyet-egyet tűzbe-
