Füvessy Anikó – Vadász István szerk.: Mesterek és mesterművek. Helytörténeti-néprajzi állandó kiállítás a tiszafüredi Kiss Pál Múzeumban (Tiszafüred, 2001)
A paraszti tárgykultúrában XVIII-XIX. század fordulójától a háziipari készítmények egy részét a céhes- és kézműipari készítmények váltották fel. A mesteremberek a jelzett időszakban kétféle ízlés számára dolgoztak; városi polgári és nemesi, illetve falusi, paraszti igények szerint. A második teremben, a főbejárattal szemben a népművészeti rész a már XVIII. században országos hírű füredi nyereggyártással indít. A nyergesipar felvirágzása az Európa egyes országaiban magyar módra felszerelt könnyűlovasság, a huszárság elterjedéséhez köthető. A felszerelési tárgyak közé tartozott a huszárnyereg is, mely a XVIII. század elejére a magas kápával ellátott magyar nyereg lett. A nyergesek és a jó minőségű, tartós fanyergek a huszárezredeknél nélkülözhetetlenek voltak. Magyarországon ugyan számos helyen gyártottak fanyerget, de országos hírnévnek a tiszafüredi és igmándi készítésűek örvendtek. Az 1700-as évek elejének vásári árszabásai a füredi nyerget meg sem említik. A XVIII. század második felében már annyira ismert, hogy Amadé László és Gvadányi József verseiben is megemlékezik róla. 1796-ban Vályi András Tiszafüred leírásakor azt is kiemelte, hogy "nevezetes magyar nyergeket készítenek". A füredi nyergesek a XVIII.század közepétől Poroszországba is kijutottak szakmai tapasztalataik átadása céljából. 1848-49-ben a szabadságharc idején is számítottak munkájukra. Hadiipari megrendelésre 1868-ig. a huszárnyereg szerkezetének gyökeres átalakításáig dolgoztak. Céhüket a XIX. század elején alapították. Céhbehívó táblájuk fenn is maradt. 1854-ben 14 nyergesmester, számos legény és inas dolgozott a városban. Még 1884-ben is fejlettnek tartották nyergesiparát. A hadiipari megrendelések elvesztésével és a közlekedési lehetőségek változásával az I. világháború után a nyereggyártással felhagytak. Az utolsó nyergesmester Kuli Mihály volt.
